Gyöngyszemre bukkantunk. A magyar Alkotmánybíróság (AB) gazdaságideológiai és gazdaságtörténeti fejtegetésbe kezdett annak kapcsán, hogy gyakorlatilag teljes egészében elutasították a takarékszövetkezetek integrációja (értsd: államosítása) ellen érkező beadványokat. Vagyis, a tizenöt fős testület négy különvélemény mellett zöld utat engedett annak, hogy az állam különböző gazdasági társaságokon keresztül többségbe kerüljön a Takarékbankban, illetve a köré csoportosuló takarékszövetkezetekben. De ezt most tegyük félre egy pillanatra, és azt is, hogy a de facto államosítás után mi következett (majd a poszt végén visszatérünk rá), és koncentráljunk arra, hogy miként is vélekedik egy, piac- és versenyelvű köztársaságban az alkotmánybíróság az állami szerepvállalásról.

Az alkotmánybírák a takarékszövetkezeti határozat indoklását azzal kezdik, hogy a magántulajdon és a szerződés szabadsága megfelel a „laissez faire, laissez passer elvnek” (104. bekezdés). Ezek szerint tehát a kevésbé szabadpiaci rendszerű országokban, vagyis ahol viszonylag nagy az állam (szociális) szerepvállalása, mondjuk Franciaországban vagy Németországban, ne érvényesülne a magántulajdon és a szerződések szabadsága, vagy patetikusabban: a szentsége!?

De ne ragadjunk itt le, a gyöngy több oldalról fénylik. Olvassunk tovább, érdemes. Így: „A szabadversenyes piacgazdaságban a jogrendszer a gazdasági törvényszerűségnek, az értéktörvénynek (!), a versenynek, a piaci érdekeknek rendelődik alá.” (107. bekezdés) Értjük, ugye? Ahol szabadverseny van, ott a jogrendszert alárendelik a piaci erőviszonyoknak. Ezzel az AB azt mondja, hogy, például az Egyesült Államok vagy Új-Zéland nem jogállam. Szabadpiac persze az EU-ban is sok területen működik, úgy hívják, hogy egységes piac, aminek, lassan el is felejtjük, de Magyarország is része.

Nincs megállás, az intellektuális ámokfutás folytatódik. Az AB szerint „két évszázad tapasztalata bizonyítja, hogy mindkét szélső pólus (!)”, vagyis a szabadpiaci rendszer, amelyben tehát a jog a piac alávetettségében senyved, valamint a nemzeti szocialista és a sztálinista-maoista „totális államgazdaság” „katasztrofális hatású lehet a társadalmi rendszer egészére nézve” (110. bekezdés). Ez már kábítóan hat ebben a melegben: a szabadpiac és a fasiszta/sztálinista gazdaság, mint két szélsőség…

Az AB kiáll a vártára, és büszkén visszhangozza, hogy nem leszünk gyarmat. De nem ám, jóllehet „a gyarmati időket idéző függőség és kiszolgáltatottság” (110. bekezdés) újratermelődött. (Ha ez a gondolat egybecseng egyes kormányzati nyilatkozatokkal, az csak a véletlen műve lehet. Ugye. Persze.) Még szerencse, hogy a magyar kormány, pardon, az AB, résen van, annál is inkább, mert a 2008-2009-es globális válság utóhatásaként „a nemzetállami jogalkotás mindenütt felerősödött”, mert „…az európai uniós…egyeztetések…vontatottan haladnak és kétes kimenetelűek”, továbbá „a nemzetállami önvédelmi reflexek…megerősödtek” (112. bekezdés). És ezt így hogy? – bukik ki belőlünk a T. A.-i értelemben vett kétely. A magyar Alkotmánybíróság figyelmét ezek szerint elkerülte, hogy a teljes Európai Uniót újraszabályozták az elmúlt években, horribile dictu, a 2011-es magyar elnökség alatt fogadták el a költségvetési koordinációt és szigort érvényesítő úgynevezett hatos csomagot. De persze az új uniós regulák messze túlmutatnak a költségvetésen, és végcélként egy, a mainál egységesebb, a nemzetállami jogalkotást éppenhogy háttérbe szorító Európát céloznak meg.

Az intellektuális völgyjárás záróakkordjaként itt az AB következtetése: „az európai uniós és a globális gazdasági rendszer sem működtethető a laissez faire, laissez passer piacgazdaság szélső pólusán”. Az Európai Unió, mint a szabadpiac szélső pólusa? Hogy mi van!? Itt az AB már olyan fantomokkal hadakozik, amelyek annyira a sötétben bujkálnak, hogy a vadkapitalizmus óta még egyetlen egyszer sem bújtak elő. Ez, miként az AB sugallja, kétszáz éve nem valósult meg a világgazdaságban, pláne nem az EU-ban. Magyarországon pedig végképp soha nem volt igazi szabadversenyes kapitalizmus. Ha másért nem, hát azért, mert az állami redisztribúció mindig nagyon magas szinten volt. Még az elmúlt hetven év – ebből a szempontból – legszabadabb időszakában, a kilencvenes években és a kétezres évek elején sem ment az állam által újraosztott nemzeti jövedelem huzamosabb ideig 50 százalék alá. (A közép-európai régióban ez mindvégig és ma is 40-45 százalék).

És akkor az ígért slusszpoén: miután a kormány keresztülvitte a Takarékbank és a takarékszövetkezetek államosítását, néhány hónapra rá reprivatizálta a bankot a Magyar Takarék Zrt.-nek. A Magyar Takarék mögött kormányközeli üzletemberek, más szóval a hatalom haverjai („crony”-k) sorakoznak. Egy ponton úgy tűnt, hogy a folyamat, egy törvényszéki bíró karakán kiállása okán elakadhat, de aztán mégsem. A bíró az AB–hez fordult, utóbbi pedig formai okokra hivatkozva elutasította a kezdeményezést, így zöld utat kapott a privatizáció. Az AB tehát először az államosításhoz, majd pedig a reprivatizáláshoz asszisztált. Így, ha bárkinek efelől kétsége lett volna, az AB fenti, gazdaságideológiai okfejtését nem lehet csak a gazdaságpolitikai és gazdaságtörténeti felkészületlenséggel indokolni, voluntarizmus és szervilizmus nélkül ilyen szöveg nem születik. Hogy is mondta Orbán Viktor? „Az alkotmányos viták korszakán túl vagyunk.”